Árampiac, Merit-Order modell, szélenergia az áramtőzsdén

Ebben a bejegyzésben kicsit az árampiaccal foglalkozom, annak apropóján, hogy Magyarországon évek óta húzódik egy ún. áramtőzsde létrehozása.
De minek is egy tőzsde? A tőzsde alapvetően talán egy a közgazdaságtan alapmodelljével leginkább leírható piac, ahol nagy a likviditás, és a kereslet és kínálat valóban mindig egy olyan árat határoz meg, amit "egyensúlyi árnak" nevezünk.
Ezzel szemben azt gondolná az ember, hogy az árampiac egy végletesen "kudarcra ítélt" valami, amit nem szabad liberalizálni, mert hiszen ott az ÉMÁSZ meg a DÉMÁSZ és társaik, akik területi alapon osztják fel a piacokat, és mint kiskirályok terpeszkednek a fogyasztókon.

Hogy jobban megvilágítsam, nézzük a piac szereplőit (általánosságban):

1. Áramtermelők. Van itt atomerőmű, szénerőművek tucatja (lignites és feketekőszénes), GuD (gáz-és gőz erőmű), gázturbinák, és persze a megújulók, itt leginkább a szél és a szolár jelentékenyebb Európában.
2. Nagykereskedők - ilyen az E.on, az Émász, a Budapesti Villamosművek haznánkban, akik "versenyeztetik" a termelőket, és szeretnének minél alacsonyabb áron áramot vásárolni. Közben ha minden jól megy, egymással is versenyeznek, legalábbis ezt kellene tenniük.
3. Közvetítés - ez a nagyfeszültségű vezetékektől az alacsonyfeszültségű vezetékekig terjedő hálózat, ami az EU-s csatlakozással kötelezve is lett arra, hogy bekapcsolódjon az európai közös árampiacba. Az erőforrás "szűkösségéből" adódóan ez természetes monopólium, semmilyen verseny még csak el sem képzelhető itt.

Akkor a tortának melyik részét lehet "liberalizálni"? Miért jöttek létre az áramtőzsdék, Amszterdamtól (APX) kezdve, Lipcsén át (EEX) Bécsig (EXAA). A válasz: az (1.) termelők és (2.) nagykereskedők számára hivatott biztosítani egy kereskedési felületet.

A tőzsdei ár kialakulása - Merit-Order modell:

Tekintsünk el attól, hogy az áramkereskedelem jelentős része még Németországban is tőzsdén kívüli kontraktusokból jön létre, amelyek nem ritkán 6-8 évre előre szólnak (adnak el áramot).
Kínálat (S)
Bármely vállalat számára, ami nincs monopolhelyzetben, az a felállás, hogy a vállalat határköltségen termel (MR=MC), hiszen a határköltség feletti előállított egységet már nem fedezné a határhaszon. Érvényesül a csökkenő határhozadék elve, és a vállalat ott "áll meg" a termeléssel (Q), ahol már következő egység áru előállításán vesztesége keletkezne.

A M-O modell mivel rövid távon akarja jellemezni az árampiacot és az egyensúlyi ár létrejöttét, ezért a rövid távú határköltséggel számol, ami itt a változó költségeket (VC) jelenti. Egy erőmű változó költségei a következőképp állnak össze:

VC = (fűtőanyagköltségek/hatásfok) + egyéb változó költségek

Az egyéb változó költségeket a személyzeti költségek illetve a CO2 certifikátok megvétele adja ki. Az ábrán látható, hogy az egyes energiatermelők más-más határköltséggel dolgoznak (a gázturbináknál a legnagyobb), illetve az, hogy a CO2 certifikát megvásárlásának kötelezvénye "összekavarja" a termelők egyébként sorjában emelkedő határköltségeit, és így egy olyan (változó)költség-struktúra jön létre, ami kiadja az egyes erőműtípusok kereslet mértéke szerinti üzemeltetését.
Ez tehát az elektromos áram kínálata változóköltségek alapján. Ezek után természetesen a (CO2 certifikát költségét internalizálva) a magasabb rublikák hátrább kerülnek ("fuel switch"), és kialakul egy váltakozó sorrendű energiamix, a kereslet növekedésével.

Kereslet (D)
A kereslet jóval egyszerűbb és érthetőbb: általában télen magasabb mint nyáron, és napközben/estefelé magasabb mint éjjel. Tehát igen hullámzó. Másrészt nem túl árrugalmas, tehát magasabb árra nem csökken jelentősen a fogyasztás, alacsonyabb árra pedig nem nő. (ezért közel függőleges)

Itt láthat, ahogyan a kereslet (függőleges egyenes) és kínálat metszéspontjában a rövid távú határköltségek sorbaállításával (VC) kialakul az áram ára az áramtőzsdén. Növekvő kereslet (téli este) esetén be kell kapcsolni a gázturbinákat is, melyek VC-je magasabb, ezért magasabban alakul ki az egyensúlyi ár (ha valamit sokan akarnak venni, drágább), így az olcsóbban termelők haszna is megnő. Az áramtőzsdéken általában egy nappal előre veszik meg a nagykereskedők (E.on) az áramot, időjárási előrejelzések, és egyéb hatások (pl munkaszüneti nap) mérlegelése alapján.
Tehát: a tőzsdén nem Mari-néni vesz áramot - ő azt látja a számlán, hogy egységáron kapja az áramot, ami valójában nem egységár, hanem tőzsdén mozgó ár (legalábbis egy része). Ezért jó lenne az, ha bevezetnék a "peak-load"-árazást, azaz ahogyan a légitársaságok is nagy kereslet esetén felviszik az árakat, alacsony kereslet esetén pedig le. Ezzel a fogyasztókat is terelgetnék ,hogy például éjjel mossanak, és ne "csúcsidőben", amikor nagy a rendszer terhelése, és a piaci áramár is magas. (valami hasonlót csinálnak a mobiltársaságok is a "csúcsidőn kívül kevesebbet fizetsz" módszerrel)
A szélenergia áramtőzsdére "vezetése"

A szélenergiából nyert áram "egységára" ma kb. 3-szorosa annak, amennyiért a széntüzelésű erőművek előállítani képesek. Hogy vezethető akkor be a tőzsdére egy ilyen versenyképtelen "termék"? Előírással. Németországban törvényileg szabályozott, hogy a szélerőművek által (hullámzóan) előállított áramot kötelesek magas áron felvásárolni a nagykereskedők, akik ennek láthatóan első látásra nem örülnek. Azonban, ezen még hasznuk is lehet, a következő módon:
Tehát bár a kötelezően felvásárolt drága szélenergia nem jön jól a nagykereskedőknek, ezzel egyúttal keresletet is elégítettek ki, tehát a keresleti görbe balra tolódik, ami azt jelenti, hogy alacsonyabb határköltségű termelési módokkal fedezhető a "maradék" kereslet. Ez alacsonyabb felvásárlási árhoz vezet (ha valami keveseknek kell, akkor az nem lesz drága). A kérdés: mekkora a drága szél felvásárlása miatti veszteség, és mekkora a "maradék kereslet"-et kielégítő alacsonyabb ár és a régi ár differenciája. Felmérések szerint az üzlet megéri a nagykereskedőknek, évi 2,5-5 milliárd euro hasznuk származik ebből. Hogy ezt a fogyasztó megérzi-e az árban, az egy másik kérdés.
2010. jan.29

Státus és jóléti állam – sajátos megközelítés

Mostanában egyre többször hallom barátaimtól, hogy mindennapi életükben nehéz meglelniük a célokat, az értékeket, ami szerint élhetnek. Boldogan. Töprengek, hogy mi lehet a probléma. Tekintetbe véve, hogy olyan emberekről van itt szó, akiknek különösebb anyagi problémáik nincsenek, ezen az irányon talán jó, ha elindulok.

Madách azt írja az ember tragédiájában:

„A cél voltaképp mi is?

A cél, megszűnte a dicső csatának,

A cél halál, az élet küzdelem,

S az ember célja e küzdés maga.”

Mi lehet az ember célja manapság, mikor annyi minden adott? Általában jellemző minden emberre, hogy leginkább az hiányzik neki, ami nincs. És minél több dolog hiányzik az embernek, annál több dolog miatt van oka, hogy küzdjön. Ez alapján az éhező etiópok a legboldogabb emberek a Földön, hiszen semmijük sincs? Nem. Mégpedig szerintem azért nem, mert esélyük sincs elérni céljaikat. Meg sem mérettethetnek, meg sem küzdhetnek, így egy dolog hiányzik az életükből, ami minden embernek esszenciája és létalapja: a remény. (Ez csak egy példa, természetesen nem általánosítok az etióp lakosságra)

De nézzük meg a másik oldalról. Ha felteszem, hogy olyan dolgok, mint a szabadság, a jólét, az étel és ital, a kikapcsolódás, a világ felfedezése mind rendelkezésre áll, vagy karnyújtásnyira van tőlünk, akkor sem küzdelem, sem pedig az ahhoz szükséges remény nincs meg, hiszen a célok már betöltöttek. Még mindig Madách (kedvencem):

„A kéjet, amit egy ital viz ád,

Szomjam hevével kell kiérdemelnem”

Nem nehéz megfigyelni ezt a folyamatot: ha egész nap zabál az ember, akkor nem okoz különösebb örömet az evés. De ha megfelelő időt vár az étkezések között (amíg éhes nem lesz), akkor hatalmas öröm, ha csönget a pizzás és hozza a családi XXL-es pizzát.

Alapvetően a jóléti társadalom a fogyasztás (és így a termelés) növekedésén alapul, és alapvető célja a „fogyasztói jólét maximalizálása”. Ez lefordítva: minél több áru minél olcsóbban kerül a fogyasztóhoz, annál jobb neki. Valóban? Ha elfogadjuk, hogy Madách tézise és az én megfigyelésem igaz, akkor ez csak megkönnyíti az ember életét, aki ettől ellustul, a küzdés hiánya pedig nem okoz örömet.

Ki az a fiatal, aki nem irigykedik nagyapjára, aki OTT VOLT 56-ban, és együtt utálhatták az elnyomó rezsimet?! Aki olvasta Faludy György önéletrajzi könyvét, könnyen kiveheti, hogy a recski fogolytábor az öreg életének egyfajta talapzatot adott. Mert mindig ott volt a remény, szenvedett, túlélte, mert volt miért küzdeni, és ilyenkor érzi igazán az ember, hogy mi is az élet.

Jó, azért erősen vitatható, hogy nincs miért küzdeni: háborúk, szegénység, éhezés, terrorizmus, kirekesztés, és megintcsak szegénység és éhezés. Ez van a világban. De egy jóléti állam egyszerű állampolgára maximum hírből hallja, hogy ilyesmi is létezik a világon. Ebből adódóan nem várhatjuk el tőle, hogy ezeket a célokat magáénak tekintse („internalizálja”) és küzdjön ellene. Az pedig, hogy megvegyen az ember még egy plazma-tv-t meg egy iphone-t, valahogy mindenki érzi: nem elég.

Mi maradt még? Miért „éri meg” az jóléti államok átlagpolgárainak „küzdeni”, azaz élni. Az egyik minden kétséget kizáróan a szerelem. De: ezért igazán küzdeni nem lehet. „A szerelem olyan mint a pillangó: akkor száll rád, mikor nem számítasz rá”. Azaz ez egy tervezhetetlen és kiszámíthatatlan dolog, semmi köze az értékekhez, és nem valami olyasmi, amire úgymond építeni lehet, bár kétségtelenül az egyik legjobb dolog a világon.

Hát mi maradt még? Hosszasan gondolkoztam ezen, és egy igazán passzoló dolgot találtam. Mégpedig a társadalom sajátos zombigyerekét, a „magas státuszt”, a „rangot”, a társadalmi megbecsültséget. Arisztotelész óta tudjuk, hogy „Az ember pedig természeténél fogva hajlamos a társulásra, az államba tömörülésre, azaz az ember zoon politikon (közösségi élőlény)”. Ebből következően nem csak hogy fontos az, hogy mit gondolnak az emberről, de határozottan boldogságforrás lehet, ha az ember „nagy népszerűségnek” örvend, vagy legalábbis megbecsült. Hát ez maradt, amiért van értelme küzdeni? A tények ezt sugallják. Szinte minden ismerősöm, akire ez a „kérdéskör” igazán vonatkozik, elsődleges céljának a karrier építését tekinti (néhányan közülük „csak” szeretnének termékeket vásárolni, ún. státusszimbólumokat, de nem kérdés, hogy ez mért mozgatja őket, a cél ugyanaz).

Valahol tehát nagyon nem értek egyet a státuszellenes felhangokkal. Hogy „manapság minden a karrierről szól”. Mégis miről szóljon egy átlagembernek, aki mondjuk nem akarja a hátára venni a világ gondjait? Ez maradt szerencsétlennek, és itt a remény is megvan, hiszen mindenki szabadon kiteljesítheti magát az oktatási rendszerben. Magát a rendszert (fogyasztói társadalom és individuális kultúra) lehet kritizálni, de ha már ebben élünk, szegény egyszerű embereknek maradjon meg ez az egyetlen dolog, amiért lehet küzdeni. És akkor érezhetik, hogy élnek. Más kérdés, hogy sokszor Etiópia méretű országokat tarol le egyesek státuszéhsége, de ez most filozófikus/pszichologikus írás, ezért ezt nem vettem figyelembe.

(Magamat nem sorolom ehhez a csoporthoz, szerencsére.)

Még itt ami eszembe jutott, 2 megjegyzés:

1. Az előbb leírtakkal nem azt akarom mondani, hogy ez valami rossz dolog, sőt. Jó dolog, ha a társadalom problémái fokozatosan megoldódnak. Ugyanakkor arra is figyelni kell, hogy az individualista kultúránkban ne veszítsük el az értékeket. És azért arra is látok egy fajta tendenciát, hogy a nyugati társadalom embere ezt már felismerte. Egyre nagyobb hangsúllyal emlegetik a közösségek megőrzésének fontosságát.

2. Az itt leírtak Magyarországra nem igazán vonatkoznak, hiszen a lakosság jelentős hányada az éhezés határán él, "jóléti társadalomról" ezért nem beszélhetünk.

Pannergy "elemzés"

A következőkben a geotermikus energia magyarországi hasznosításának lehetőségeiről írok néhány csírázó gondolatot, rövid összefoglaló szerűen.

Két okból érdekel ez a téma : egyrészt szeretnék majd valamikor, ha kikerülök a nagybetűsbe, egy olyan munkahelyet, ahol nem csak a részvényesek bukszáját gyarapíthatom, hanem tehetek valamit a helyi-, a magyar- vagy a világtársadalomért, lehetőleg együtt mindhármat, és csak az egyiket a másik kettő kárára. Másrészt pedig élénken érdeklődöm a Pannergy Nyrt részvényárfolyama iránt, és ez a cég – a Pannonplast műanyaggyár jogutódjaként azt a célt tűzte ki maga elé, hogy megkezdi az ország „híresen magas” geotermikus potenciáljának kiaknázását.

A cégben a következő egyszerű okok miatt lát sok kisbüfi (kisbefektető) fantáziát, kiemelten hosszú távú növekedési potenciált:

1. Konkrétan a geotermikus energia kiaknázásával a Polifin Zrt nevű cég foglalkozik, mivel maga a Pannergy holdingformában működik (azaz sok kisebb nagyobb vállalat alkotja). Ez azért tetszik, mert nem egy teljesen új cég (kétes tulajdonosi szerkezettel és menedzsmenttel) fog neki egy nagy beruházást és stratégiai tervezést igénylő feladatnak, hanem már jól bevált és működő cégek állnak a háttérben. Itt a Pannunion Nyrt műanyag-és csomagolóanyaggyár említhető meg, 11,5 milliárdos (2008) mérlegfőösszeggel. A legfontosabb következmény tehát itt az, hogy nem csak egy „álmot” vesz meg az ember, hanem egy „szilárd hátterű álmot”: tehát ha az álom nem is valósulna meg (a geotermikus leányvállalat sikere), a részvény akkor is érne egy 500 Ft-ot a menedzsment értékelése szerint (most az álommal együtt 782 Ft).

2. A jó magyar „magas geotermikus grádiens”. Ez tényleg az átlagnál magasabb, ergo kevesebb munkát és pénzt igényel lefúrni és vizet találni, mint mondjuk Svájcba, ahol át kellene fúrni az Alpokot először. De azért ettől nem kell elájulni, nem csoda valósul meg itt nálunk, és amint látjuk a gejzírek sem hemzsegnek itt, mint mondjuk Izlandon. Tehát mondjuk azt hogy „kedvező a természeti környezet”.

3. A dráguló gáz és olajárak folyamatosan növelhetik a geotermikus erőművek profitját, hiszen itt nincsen szó beszerzési költségről (mint a kőolaj megvétele), csupán egy egyszeri beruházásról. És az erőmű maga képes ezek után 40-50 évig nagyon alacsony költséggel működni (kb. csak felügyelni kell magát a gépeket).

4. A Pannergy piaci stratégiája. Főleg hőt állítanak majd elő, tehát a meleg vizet fogják csöveken keresztül házakba, iskolákba vezetni. Magyarországon jelentős a távhő-fogyasztás (a sok bérház miatt), ezért nagy erre a kereslet is. A másik lehetőség az lenne, hogy itt az ábrán látható erőművet építik fel, ami nem csak hőt szolgáltatna, hanem elektromos áramot is termelne. Azonban ehhez forróbb vízre lenne szükség, amihez mélyebbre kellene lefúrni – és maga az erőmű felépítése is költségesebb lenne.

Itt látható, hogy a kb 3000 méteres fúrást igénylő erőműben a forró gőz egy turbina meghajtásával üzemelne be egy generátort, ami áramot termel. Ehhez azonban tényleg forró vízre/gőzre lenne szükség. Valószínűnek tartom, hogy ha egyáltalán erre lehetőség van Magyarországon, akkor ezt a MOL és egy ausztrál cég leányvállalata, a CEGE fogja kihasználni.

5. Nem igazán látok versenytársakat. Ha a MOL versenyezni is akarna ezen a területen, akkoris kb. 2 éves lemaradásban van a kutatásokat illetően. Ezenkívül a Pannergy már megállapodott 20-30 önkormányzattal a közös cég létrehozásáról (minden erőmű működtetésére minimális önkormányzati tulajdonnal külön céget hoznak létre).

Egyébként még ha lenne is versenytárs, elég nagy a piac ahhoz, hogy több cég is megférjen, amúgy is, Miskolc már a Pannergy-é, aminél nagyobb bérház-piac talán csak Budapest. A legfontosabb dolgok egyike továbbá, hogy a cég már túl van egy sikeres fúráson (Szentlőrinc), tehát már „letettek valamit az asztalra”.

6. Probléma volt a befektetők bizalmatlansága, hiszen hasonló jellegű vállalkozás még nem volt Magyarországon, és a másik „megújulós csoda”, a Genesis sem tűnik túl ígéretes befektetésnek. Ezen kívül a kockázat is szerepet játszott a dolgokban: a fúrások sikeressége kétes (van-e víz?) és ezzel párhuzamosan nagy beruházási költséggel fut. Ennek ellensúlyozására, hosszútávú és nagy bevételeket ígér. Viszont cserébe sok tőkét kell lekötni, ami manapság hitelszűke idején elég költséges.

7. De: megjött az új befektető (ONP Holding), és így pont tegnap megvalósulhatott a tőkeemelés a Polifin-ben, tehát felszabadult 1 milliárd forint a projektek finanszírozásához. Nem mellékes az sem, hogy a meglévő tulajdonosok között ott van Törőcskei István befektető (FB tagja), aki neve erősen kötődik a FIDESZ-hez: 1998-2002 között a Vegyépszer-ben társtulajdonos - ahol akkoriban folytak el a pénzek - majd ezt követően 2003-tól a HírTv felügyelőbizottsági tagja. Ez egy jó jel, tekintve, hogy ki kerül majd kormányra idén.

8. KEOP (magyar állami) és EIB (Európai Beruházási Bank) támogatások. Tulajdonképp az első esetében ha jól tudom, egy 4-500 millió forintos vissza nem térítendő állami támogatásról van szó (várható elbírálás: 2010 tavasz), az EIB-nél pedig egy kb. 30-40 milliárd forintos hosszútávú alacsony kamatozású hitelkeretről.

9. A cég hosszú távú sikerében szinte biztos vagyok, és tulajdonképp az árfolyam is kezelésbe lesz véve, hiszen nyár végére van egy opció 950 Ft-on, ami ha jól hallottam, egy eladási lehetőség-vételi kötelezettség valamelyik banktól, tehát ha nem akar bukni az üzleten a menedzsment, akkor csipkedni kell az árfolyamot 950 felé. Az egy dolog amitől tartok az az, hogy ezt nem fogják elsietni.

10. A menedzsment is komolyan érdekelt a cégben, azaz maguk is jó kis százalékokat tulajdonolnak a részvényekből.

Hát nagyjából ez volt az a 10 fontosabb dolog ami miatt tetszik az ötelet és a cég is, bár még tudnék továbbiakat is felsorolni.

Hajrá!

"Better Place"

A Harvard Business Review 2009 Novemberi kiadásának "How to Jump-Start the Clean Tech Economy" c. cikke alapján.

Egy korábbi bejegyzésben felületesen említettem azt a témát, hogy mégis miképp lehetne átállni a környezetszennyező energiatermelésről tiszta rendszerekre. Ami "megihletett", az egy cikk volt a Harvard Business Review-ben, amit egyébként torrenttel leszedek általában, átfutom, és ami érdekesnek tűnik elolvasom. Megéri.

Szerintem ez a kérdés, mármint a környezetvédelem és a klímaváltozás témaköre, annyiszor forgott már ezer meg ezer szakértő szájában, és olyan kevés tényleges eredmény született, hogy mondhatni egy lejáratott elcsépelt téma. Pedig jelentősége egyáltalán nem csökkent, szerintem ebben az évtizedben már komolyan érinti majd a nemzetgazdaságokat a klímaváltozás miatti szélsőséges időjárás. Ha ezt mérni lehetne, akkor itt akár a GDP vaskos százalékairól is szó lehet.

Valamelyik nap olvastam a die Zeit-ban a "Veszélyesebb mint a tigris" c. cikket (http://www.zeit.de/2009/49/Indien-Klima?page=all), amiben nagyjából arról volt szó, hogy a Gangesz deltájának szigetecskéiben élő 4.5 millió ember, már most élet-halál harcot vív a rendszertelen és egyre gyakoribb áradások ellen. Mellesleg itt él India legnagyobb tigrispopulációja (200 tigris). Nemsokára helikopterekkel kell majd őket kimenteni a vízből. Kíváncsi lennék azt a 4,5 millió embert ki fogja kimenteni... Nem véletlen tehát, hogy a Koppenhágai klímacsúcson India saját programtervezettel érkezett - amit természetesen lesöpörtek az asztalról, hogy egy újabb semmilyen eredményre nem vezető programot deklaráljanak. Egymásra mutogatunk.

Egy szó mint száz, a HBR cikk. Ahogy korábban írtam is, a cikk szerzője a jelen problémát az autó vagy a közvilágítás elterjedéséhez hasonlította, vagyis a lehetséges megoldást nem sok apró lépésben, hanem egy összefüggő hálózat megtervezésében látja. Gondoljunk csak az első autókra. Még ha egy adott városban volt is autók számára használható út, hosszabb távolságra már nem mehettek autóval, utak híján. De benzinkutak sem voltak, tehát a tankolás kérdése is megoldatlan volt. Ebből kiindulva, egy megújuló energiával működő autó - amit már nem egyet kifejlesztettek, tehát nem a technológiák gyengeségével van az igazi baj - hogyan is lehetne használható, arra alkalmas töltőállomások híján. További kérdés, hogy mért érné meg autógyáraknak tömegesen gyártani ezt a típust, ha - még ha egy adott országban van is töltőállomás-hálózat ehhez - az országhatáron kívül csak a hagyományos benzinkutak léteznek. Ez eladhatatlan lenne, "kicsiben" autót gyártani pedig nem éri meg, hiszen ha a magas fix költségek (üzem, fejlesztések, stb.) kis számú terméken osztódnak fel, akkor csak magas áron lehetne eladni ezeket az autókat.
Egy Agassi nevű fazon azonban mégis elhatározta, hogy megkísérel egy ilyen rendszerszerű újítást kialakítani (new business model), méghozzá egy olyan országban, ami minden kétséget kizáróan a legmegfelelőbb ehhez: Izrael. Különösen előnyös ez a hely, hiszen az ország kis mérete és zártsága megfelelően "belterjes" ahhoz, hogy a világ egyéb részeitől szeparáltan kipróbálhassanak egy ilyen rendszert. Gondoljunk csak bele, ki az a zsidó férfi vagy nő, aki kiruccan kempingezni Szíriába.

Az ötlet az, hogy elektromos "elemekkel" működő autókat adnak majd el ezen a kis piacon, miután a rendszer működéséhez kellő "elemcserélő állomások" már ki vannak építve. Abból a szempontból is optimális hely Izrael, hogy erősen szeretnék lecsökkenteni olajfüggőségüket (már az iraki üggyel is elég baj volt), továbbá egy olyan kis piac ahol relatíve gyorsan szétteríthető nagy mennyiségű ilyen autó - hiszen van fizetőképes kereslet - valamint az ország technológiai fejlettsége is lehetővé tesz egy ilyen váltást. Így tehát a "piaci adaptáció" (1.) előtt nem igazán vannak akadályok.
Ahhoz hogy a rendszer működőképes legyen, természetesen elengedhetetlen a megfelelő technológiai háttér kidolgozása (2.). Az erre vonatkozó technológia az autóiparban már megvan, legyárthatók az elektromos autók, a probléma a töltésükkel kezdődik. Azonban ez megoldható azáltal, hogy a töltőállomáson egy készülék automatikusan az autó aljába helyezi a feltöltött elemet és kiveszi a lemerültet - rövidebb idő alatt, mint amennyi időt egy klasszikus tankolás elvesz. Ezenkívül, az autóba beépítenek egy szoftvert, ami a legközelebb eső töltőállomásokat jelzi ki, valamint "recharge spot"-okat telepítenek parkolóhelyek közelébe, amik a parkolás közbeni feltöltést biztosítják.

A harmadik fontos összetevő, ami a rendszer működéséhez kell egy megfelelő "business model" (3.) - ez azt takarja, hogy mégis hogy lehet a dologból pénzt előcsalni. Itt ez úgy működne, hogy a battery-k a cég tulajdonában lennének, és tulajdonképp mint a benzint adnák vennék - csak itt nem a levegőbe száll fel a jó kis CO2(mert ugye az nincs is), hanem "visszaváltható", mint a sörösüveg. A nyereség abban állna, hogy aláígérnének az Izraelben amúgy is magas benzináraknak ($/km-re átszámolva), így piacot teremtve ennek az üzletágnak.

A negyedik ösztönző a modell sikeréhez a megfelelő kormányzati politika támogató ölelése (4.) lesz: míg az elektromos autókra 10%-ra csökkentik az importvámot, addig a benzinesekre 72% lesz, ezzel is terelgetve a fogyasztókat a "jó döntés" meghozatalára (a vám ugye beépül az árba).

A cikk tulajdonképp ezt a 4 fontos elemet emeli ki azzal kapcsolatban, hogy mégis hogyan lehet egy "jump-start"-ot venni a megújuló technológiák terén:
1. piaci elfogadóképesség
2.technológiai háttér
3.megfelelően passzos üzleti modell
4. kormányzati politika támogatása

Kíváncsi vagyok, hogy összejön-e a dolog, mert ha igen az egy nagyon pozitív példa lenne a jövőre nézve - hiszen a befektetők (nagy tömegben!) olyanok mint a birkák, a félelmeik és a sokszor téves vélekedéseik vezetik őket. És egyenlőre még mindig félnek ebbe invesztálni.
Talán csak-csak változik majd a helyzet.
Better Place vazze.


Itt a technológiai megoldások képekben. (Katt a képre és nagyobb lesz!)

"Itt napokon belül vmi jelentősebb elmozdulásnak kell történni.Be van szűkülve rendesen+ha nagyon akarom, akkor egy háromszögbe is be tudom kényszeríteni a gyergyákat, ahol bizony rövid időn belül elfogy a hely.A háromszög alja egyben nagyjából a csatorna alja is, ez talán (reményeim szerint) inkább felfelé lódítja meg az árfolyamot+a legutóbbi emelkedés 61,8-as fibo-ja is 770-nél van kb."

Ez a hozzászólás a Pannergy fórumában (portfolio.hu) jelent meg. A sokadik ilyen, dehát az emberi hülyeség végtelen.
Elhiszem, hogy rendkívül jól tud technikai alapon elemezni az illető, csak épp egy kispapírról van szó. Spekizés, húzogatás, nagybefektetők, stb. A papírban az utóbbi egy évben átlagosan napi 15-20 millió Ft volt a forgalom, ami egyértelműen illikvid.
Ebből következően az ilyen jellegű technikai elemzések teljesen értelmetlenek, az árfolyam mozgása nem "jósolható meg" ebből.
Ez abból a statisztikai alapelvből következik, hogy egy mintának reprezentatívnak kell lennie. Ez nem minta, néhány vásárlóról és néhány eladóról van szó.
Tény, hoyg van amikor a TA használható, de itt csak a saját elhatározásokat bástyázza meg, nem releváns.

Gondolatok "A világ"-ról

Az előbbi történet azért kicsit elgondolkodtatja az embert. Ezek a szerzetesek meg tudnak élni önellátó módon és boldogan. Valószínűleg nem függnek szinte semmilyen külső hatástól, hacsak nem az időjárás viszontagságaitól.
Na mindegy.

Gazdasági szempontból, azért feltehető a kérdés, hogy miről van szó jelen esetben. Mert ilyen hozzáállással semmiképp sem érhető el gazdasági növekedés- amit ma szinte kizárólag a GDP növekedésével azonosítunk.
De mégis, ezek az valószínűleg jól érzik magukat, még ha mai értelemben szegények is.

Miért kell nekünk a GDP növekedés? Nem akarok nagyon destruktív lenni, és emberek ha a mai világrendszer feltételeiből indulunk ki, nem jó válasz az, hogy " hát tulajdonkép nem kell".
De mégis, minek kellene alárendelni a GDP növekedését, ha nem a társadalmi fejlődésnek, az egyének minél boldogabbá válásának, a társadalom mint egész egészségesebb létezésének, és a fenntartható működésnek. Jelenleg nem ezt látom. A GDP növekedése mint valami toposz, bálvány áll a közgazdász szakmában. Talán túl nagy befolyása lett a közgazdászoknak a társadalom működésére. Talán nem a gazdasági növekedésért vagyunk itt, hanem a gazdasági növekedés egy lehetséges eszköz a végső cél, a társadalmi fejlődés elérésére. A válság kapcsán esetleg azt a kérdést is fel kellene tenni: a bankrendszer van értünk vagy mi a bankrendszerért?Az az érzésem, hogy a túl nagyra nőtt uraság a társadalom nyakába akar ülni. Kívánatos az, hogy a méretükkel járó soha nem látott befolyással rendelkező nagyvállalatok (jelenesetben bankóriások) nyereségeiket inkább megtartják maguknak, veszteségeiket viszont készséggel társadalmasítják.

Hol van itt az üzleti felelősség? Nem mondom azt, hogy a Lehman csődje utáni "csődölésre jelentkező" bankóriásokat hagyni kellett volna bezuhanni a szakadékba, de azt mondom, hogy az ilyen rendszerkockázat-növekedésnek elejét kellett volna és kellene venni. Hiszen minél nagyobb egy elem a szorosan összekapcsolódó globalizált pénzpiacokon, annál nagyobb a veszélye egy esetleges bedőlésnek, hiszen akkor - a dominó-elv alapján - az egész rendszert fenyegeti. Ezért most, hogy a válság, vagy inkább csak recesszió végével el kellene gondolkozni a nagy bankok szétaprózásán. Hiszen a kockázat még mindig áll.

A globalizáció áldásos hatásait nem firtatnám, minden közgazdaságtani könyvben szépen kifejtik a kereskedelem általános jólétnövelő tevékenységét. Ez igaz is, és meggyőződésem, hogy a szegénység fokozatos felszámolásához hozzájárul a jelenlegi fogyasztásorientált rendszer. Országhalmazok emelkedtek ki a szegénységből, Dél-Kelet-Ázsia például. Ha lassan is, de az afrikai szegénység csökkenni fog. A hiba ott volt, hogy az egészségügyi módszerek rohamos fejlődését nem követte ezen országok társadalmi, politikai, technológiai fejlődése. Hogy miért nem? Nem volt idő, egy-két generációról van szó. A színvonalas egyetemi képzés húzhatná ki őket, és komoly technológia és tőkeimport. Ennek azonban rengeteg korlátja van, a politikai instabilitástól az infrastruktúra hiányáig, tehát az ördögi kör itt is jelen van. Felteszem azonban, hogy a globalizáció, a folyamatos GDP növekedés, a működőtőke egyre intenzívebb áramlása fokozatosan megoldaná ezt a problémát. Nem vagyok globalizációellenes, ha csak az nem számít annak, hogy a diverzitást megőrzendő támogatni kell hagyományaink, saját kis és közepesvállalataink, kultúránk megőrzését, a tömegkultúra terjedésének sodrában. Mert szép.
De hogy komolyabb dolgokat említsek, a fejlődés nekem valami olyan világos irányt jelent, amihez el lehet jutni. Olyan célja nem lehet a fejlődésnek, ami kivitelezhetetlen. A jelen világrendnek és irányunknak két korlátja lehet, és mindkettő a fogyasztásorientáltságból következik. Az egyik a mindent elöntő szemét, a környezetszennyezés és éghajlatváltozás, a másik az energia hiánya. Ha szép sorjában Kína, India, és Afrika polgárai is felemelkednek a fejlett világhoz közel álló életszínvonalra - amit egyébként jogosan akarhatnak - akkor autókat vesznek majd, fogyasztanak majd, sokszorosát a mainak, ami megtermeléséhez rengeteg energia kell ugyebár. A két akadály kéz a kézben jár. Egy probléma van igazándiból: túl sok nyersanyagot lehet még elégetni. Ha mondjuk 10 éven belül kifogynánk a fosszilis energiahirdozókból, semmi gond nem lenne. De így: valószínűleg 2050ig fenntarthatatlan pályán mozog a gazdaság. Kína fogyaszása eléri az USA-ét, termelése meghaladja azt, Indiával egyetemben. Hozzá szénnel működő hőerőművekben megtermelt energiát használnak majd. A klímaváltozásnak már most komoly következményei vannak, sokat már most látunk India déli részein és máshol. Kérdéses, hogy a folyamat visszafordítható-e még, de ha nem állunk le, visszafordíthatatlan lesz (az üvegházhatás újabb melegedést indukál, hiába állunk le a CO2-kibocsájtással). De mért mondom hogy túl sok még az elégetnivaló?

HAtározott meggyőződésem, hogy a világ nem több mint egy évtized alatt át tudna állni egy szinte teljesen fenntartható fejlődésre. De ahhoz rendszereknek kell kialakulni. Mire gondolok? A 20. század elején Henry Ford-ot idiótának nézték. Az autó elveszett ötletnek tűnt. Drága volt, nem voltak benzinkutak, a kis gyártási mennyiség miatt. Amint kiépült a benzinkút és úthálózat, amint "nagyban " gyártották az autókat, és a skálahozadék így kihasználhatóvá vált, beindult az autóipar és máig szárnyal. Ugyanez volt a helyzet Thomas Edisonnal. Nem ő találta fel a világítást, sem az izzót. Egy rendszert dolgozott ki, amellyel minden háztartásba eljuthat az elektromosság. Így már a tőke is melléállt, kivitelezhető volt. A gond, hogy most nem helyi szintereken, hanem világszinten érné meg a megújuló energiaforrásokra átállni. Akkor komoly üzleti háttér is segítene, ha lenne koordinált cselekvési terv. Ehelyett mit látunk? Koppenhágában az országok vezetői egymás füle mellett beszélnek el.

Ki lesz a 21. század Henry Fordja vagy Thomas Edisonja? Jó lenne már ha körvonalazódna egy arc, mert kicsúszunk....És akkor mindenkinek rossz lesz, ez nem is kérdés.

Buddhista történet

Lin-csi apát egy nap meglátogatta a szomszédságában álló kolostort. Az ottani apát büszkén mutatta neki, mennyi bambuszfáklyát gyártanak szerzetesei.

- Szorgalmas, dolgos szerzeteseim vannak, Lin-csi, láthatod! Sokat dolgozunk, de sokat is keresünk. Annyi bambuszfáklyát adunk el a városban, hogy kolostorunk vagyona vetekszik Vang nagyúréval.

- Na és miért szorgoskodtok ilyen nagyon, apát uram? – kérdezte tőle Lin-csi.

- A munkánk hasznából munkásokat veszünk a faluból, és velük még több bambuszfáklyát gyártunk. Majd azt is eladjuk a városban.

- És a hasznából újabb fáklyákat gyártotok és újabb hasznot termeltek? –kérdezett újból Lin-csi.

- Igen. A haszonból újabb hasznot termelünk, abból megint újabbat, és így tovább – válaszolt az apát, majd szétrepesztette a büszkeség.

- Mondd, minek nektek ehhez a kolostor? – firtatta Lin-csi. – Nyugodtan kint maradhattatok volna a városban, ott is mindenki ilyesmivel elfglalava.

- Elárulom neked Lin-csi. Már csak néhány év, s a miénk lesz az ország leggazdagabb kolostora. Ezután megint néhány év, és úgy élünk majd itt, mint palotájában a császár. És amikor gazdagok leszünk, már nem gyötörjük magunkat fárasztó munkával, csak magunkra figyelünk. Teát iszunk naphosszat, s a Tanításról beszélgetünk. Elmélkedünk, és hallgatjuk a kert madarainak énekét. Boldog idők várnak ránk, barátom! Nekem elhiheted. Ezért gürcölünk.

- Mondd, apát! Mit csináltatok ti, mielőtt nekiláttatok pénzt keresni?

- Mielőtt nekiláttunk pénzt keresni, – kezdte az apát –bizony nagyon csendesen éltünk. Igaz nem gyötörtük magunkat fárasztó munkával, csak magunkra figyeltünk. Teát ittunk naphosszat, s a Tanításról beszélgettünk. Elmélkedtünk, és hallgattuk a kert madarainak énekét. De akkor szegények voltunk, Lim-csi, nagyon szegények – sóhajtott az apát, s várta, hogy Lin-csi sajnálja őket. De Lin-csi csak ennyit mondott.

- Feltaláltad a macskát, jó apát, amelyik se kint, se bent nem fog egeret! – s bár valóban őszintén szánta a csapdába esett apátot, dühösen elviharzott. Soha többé nem látogatta meg azt a kolostort.

Nem tudom, hogy épületesnek lehet-e nevezni az a vitát, amit idáig Ákossal folytattam (fél öt van reggel) társadalomról, gazdaságról, felelősségről, és "a helyzetről", mindenesetre elhatároztam, hogy elkezdek írni egy blogot ezekről a témákról.

Szeretném azt hinni, hogy már nem vagyok teljesen inkompetens ezekben a dolgokban, véleményem viszont szinte mindig van a világ dolgairól. Ezenkívül, ha egyszer az ember úgy érzi, hogy valamilyen tudás vagy meggyőződés birtokában van, azt szeretné megosztani az emberekkel, hiszen a vita itt csak épületes lehet. A blogot ezért nem csak és kizárólag a gondolataim rendezésére írom, hanem örülök, ha valaki elolvassa, esetleg kommenteli majd az írásokat.

Fontos elköteleződésem, hogy mivel a tudás hatalom, a hatalom pedig felelősséggel is együtt jár, ahogy szépen telik majd az idő, és tudásom gyarapodásával szépen valamilyen hatalomhoz is jutok, az azzal járó felelősségről ne feledkezzem meg.

Ezt azért emelem itt ki a blog "alapkőletételénél", mert meglep az a különbség, amit a magyar és a nyugat-európai társadalom között tapasztalok. A magyar társadalom egyre inkább elfelejti a társadalmi felelősségvállalás szót, és a felelősség szűkebb körökre korlátozódik, mint a család, és ezeken a privát körökön kívül irrelevánssá válik. Ez egy "jó" út egy nemzetnek ahhoz, hogy társadalma fragmentálttá és élhetetlenné váljon, és mint egy lefelé vezető spirálban - minél jobban élhetetlenné válik, az emberek annál inkább visszavonulnak kisebb köreikbe - mint a család, és elfelejtik a társadalmi felelősségvállalás szót.
Hogy tudod: ha megtámadnak a nyílt utcán kedden délután, lesz majd egy ember aki segít, esetleg értesíti a rendőrséget.

A társadalom szövetében általánosságban, és apró dolgokon múló felelősség mellett, előfordulhat, hogy érint az a fajta felelősség, amit mint vezetőnek kell viselnie az embernek. Ezt különösen fontos lenne átgondolnia minden vezetőnek, aki úgymond Magyarország elitjét képezi. Konkrétan el kellene dönteniük magukban a kérdést: tudok felelős módon viselkedni abban az esetben is, ha egy nagyobb csoport felett "rendelkezem", vagy nem. Ha nem, akkor vissza kell vonulni a privát életbe, és mondjuk vállalkozást alapítani.

Abban az esetben, ha igen a válasz, akkor a hatalommal automatikusan megérkezik a felelősség is. Aki ennek az elit klubnak a tagja, egytől-egyik felelősek az ország sorsáért, rendelkezzenek mögöttes politikai befolyással, szakmai tekintéllyel, üzleti hatalommal.
Egy példa. Meggyőződésem, hogy Gyurcsány Ferencnek az öszödi beszéd után le kellett volna mondania. Ez nem politikai kérdés, etikai, és pont egy olyan, ahol nem igazán vannak alternatívák. Ez a személyes felelőssége az országért. De ugyanúgy felelősnek tartom magyarország vezető elitjét, akiknek egészen nyilvánvalóan hatalmában áll véleményt nyilvánítani, kapcsolataikat mozgósítani, és tenni az ügyért.

Rendszeresen érzékelem, hogy Magyarország vezető elitje minden felett szemet huny., és felelősségét elfelejtve még csak véleményt sem formál.
Egy kirívó példát most is tapasztalhatunk: nyugdíjkérdés. Anélkül, hogy állást foglalnék, felteszem a kérdést - nem lenne-e kötelessége egy a nemzetet hosszútávon érintő kardinális közgazdasági kérdésben a magyar közgazdász-elitnek, egyetemi prof.-oknak, vezetőknek állást foglalni és legalább kimondani, hogy a jelenlegi rendszer fenntarthatatlan.

Ehelyett lapít mindenki. Ennyire félnek a politikai hatalom bosszújától? Tisztán szakmai alapon megilletné a választókat a tudás joga. A tájékoztatás joga. Ehelyett mit látnak? Két megszokott fél sarat dobál egymásra és demagóg módon "vitatkozik". Ez tisztán a közgazdász elit hibája, és senki másé. És felháborító. Felelős mindig van, és nem látok mást, mint a szakmai elitet, aki nem foglal állást.

A blogomban én szeretnék állást foglalni. Nem azért mert felelősségem van, hanem azért, hogy szokjam a helyzetet. Tudom, hogy egyszer eljön az a helyzet is, és akkor szeretnék jó döntéseket hozni.

Gergő