Státus és jóléti állam – sajátos megközelítés

Mostanában egyre többször hallom barátaimtól, hogy mindennapi életükben nehéz meglelniük a célokat, az értékeket, ami szerint élhetnek. Boldogan. Töprengek, hogy mi lehet a probléma. Tekintetbe véve, hogy olyan emberekről van itt szó, akiknek különösebb anyagi problémáik nincsenek, ezen az irányon talán jó, ha elindulok.

Madách azt írja az ember tragédiájában:

„A cél voltaképp mi is?

A cél, megszűnte a dicső csatának,

A cél halál, az élet küzdelem,

S az ember célja e küzdés maga.”

Mi lehet az ember célja manapság, mikor annyi minden adott? Általában jellemző minden emberre, hogy leginkább az hiányzik neki, ami nincs. És minél több dolog hiányzik az embernek, annál több dolog miatt van oka, hogy küzdjön. Ez alapján az éhező etiópok a legboldogabb emberek a Földön, hiszen semmijük sincs? Nem. Mégpedig szerintem azért nem, mert esélyük sincs elérni céljaikat. Meg sem mérettethetnek, meg sem küzdhetnek, így egy dolog hiányzik az életükből, ami minden embernek esszenciája és létalapja: a remény. (Ez csak egy példa, természetesen nem általánosítok az etióp lakosságra)

De nézzük meg a másik oldalról. Ha felteszem, hogy olyan dolgok, mint a szabadság, a jólét, az étel és ital, a kikapcsolódás, a világ felfedezése mind rendelkezésre áll, vagy karnyújtásnyira van tőlünk, akkor sem küzdelem, sem pedig az ahhoz szükséges remény nincs meg, hiszen a célok már betöltöttek. Még mindig Madách (kedvencem):

„A kéjet, amit egy ital viz ád,

Szomjam hevével kell kiérdemelnem”

Nem nehéz megfigyelni ezt a folyamatot: ha egész nap zabál az ember, akkor nem okoz különösebb örömet az evés. De ha megfelelő időt vár az étkezések között (amíg éhes nem lesz), akkor hatalmas öröm, ha csönget a pizzás és hozza a családi XXL-es pizzát.

Alapvetően a jóléti társadalom a fogyasztás (és így a termelés) növekedésén alapul, és alapvető célja a „fogyasztói jólét maximalizálása”. Ez lefordítva: minél több áru minél olcsóbban kerül a fogyasztóhoz, annál jobb neki. Valóban? Ha elfogadjuk, hogy Madách tézise és az én megfigyelésem igaz, akkor ez csak megkönnyíti az ember életét, aki ettől ellustul, a küzdés hiánya pedig nem okoz örömet.

Ki az a fiatal, aki nem irigykedik nagyapjára, aki OTT VOLT 56-ban, és együtt utálhatták az elnyomó rezsimet?! Aki olvasta Faludy György önéletrajzi könyvét, könnyen kiveheti, hogy a recski fogolytábor az öreg életének egyfajta talapzatot adott. Mert mindig ott volt a remény, szenvedett, túlélte, mert volt miért küzdeni, és ilyenkor érzi igazán az ember, hogy mi is az élet.

Jó, azért erősen vitatható, hogy nincs miért küzdeni: háborúk, szegénység, éhezés, terrorizmus, kirekesztés, és megintcsak szegénység és éhezés. Ez van a világban. De egy jóléti állam egyszerű állampolgára maximum hírből hallja, hogy ilyesmi is létezik a világon. Ebből adódóan nem várhatjuk el tőle, hogy ezeket a célokat magáénak tekintse („internalizálja”) és küzdjön ellene. Az pedig, hogy megvegyen az ember még egy plazma-tv-t meg egy iphone-t, valahogy mindenki érzi: nem elég.

Mi maradt még? Miért „éri meg” az jóléti államok átlagpolgárainak „küzdeni”, azaz élni. Az egyik minden kétséget kizáróan a szerelem. De: ezért igazán küzdeni nem lehet. „A szerelem olyan mint a pillangó: akkor száll rád, mikor nem számítasz rá”. Azaz ez egy tervezhetetlen és kiszámíthatatlan dolog, semmi köze az értékekhez, és nem valami olyasmi, amire úgymond építeni lehet, bár kétségtelenül az egyik legjobb dolog a világon.

Hát mi maradt még? Hosszasan gondolkoztam ezen, és egy igazán passzoló dolgot találtam. Mégpedig a társadalom sajátos zombigyerekét, a „magas státuszt”, a „rangot”, a társadalmi megbecsültséget. Arisztotelész óta tudjuk, hogy „Az ember pedig természeténél fogva hajlamos a társulásra, az államba tömörülésre, azaz az ember zoon politikon (közösségi élőlény)”. Ebből következően nem csak hogy fontos az, hogy mit gondolnak az emberről, de határozottan boldogságforrás lehet, ha az ember „nagy népszerűségnek” örvend, vagy legalábbis megbecsült. Hát ez maradt, amiért van értelme küzdeni? A tények ezt sugallják. Szinte minden ismerősöm, akire ez a „kérdéskör” igazán vonatkozik, elsődleges céljának a karrier építését tekinti (néhányan közülük „csak” szeretnének termékeket vásárolni, ún. státusszimbólumokat, de nem kérdés, hogy ez mért mozgatja őket, a cél ugyanaz).

Valahol tehát nagyon nem értek egyet a státuszellenes felhangokkal. Hogy „manapság minden a karrierről szól”. Mégis miről szóljon egy átlagembernek, aki mondjuk nem akarja a hátára venni a világ gondjait? Ez maradt szerencsétlennek, és itt a remény is megvan, hiszen mindenki szabadon kiteljesítheti magát az oktatási rendszerben. Magát a rendszert (fogyasztói társadalom és individuális kultúra) lehet kritizálni, de ha már ebben élünk, szegény egyszerű embereknek maradjon meg ez az egyetlen dolog, amiért lehet küzdeni. És akkor érezhetik, hogy élnek. Más kérdés, hogy sokszor Etiópia méretű országokat tarol le egyesek státuszéhsége, de ez most filozófikus/pszichologikus írás, ezért ezt nem vettem figyelembe.

(Magamat nem sorolom ehhez a csoporthoz, szerencsére.)

Még itt ami eszembe jutott, 2 megjegyzés:

1. Az előbb leírtakkal nem azt akarom mondani, hogy ez valami rossz dolog, sőt. Jó dolog, ha a társadalom problémái fokozatosan megoldódnak. Ugyanakkor arra is figyelni kell, hogy az individualista kultúránkban ne veszítsük el az értékeket. És azért arra is látok egy fajta tendenciát, hogy a nyugati társadalom embere ezt már felismerte. Egyre nagyobb hangsúllyal emlegetik a közösségek megőrzésének fontosságát.

2. Az itt leírtak Magyarországra nem igazán vonatkoznak, hiszen a lakosság jelentős hányada az éhezés határán él, "jóléti társadalomról" ezért nem beszélhetünk.