Gondolatok "A világ"-ról

Az előbbi történet azért kicsit elgondolkodtatja az embert. Ezek a szerzetesek meg tudnak élni önellátó módon és boldogan. Valószínűleg nem függnek szinte semmilyen külső hatástól, hacsak nem az időjárás viszontagságaitól.
Na mindegy.

Gazdasági szempontból, azért feltehető a kérdés, hogy miről van szó jelen esetben. Mert ilyen hozzáállással semmiképp sem érhető el gazdasági növekedés- amit ma szinte kizárólag a GDP növekedésével azonosítunk.
De mégis, ezek az valószínűleg jól érzik magukat, még ha mai értelemben szegények is.

Miért kell nekünk a GDP növekedés? Nem akarok nagyon destruktív lenni, és emberek ha a mai világrendszer feltételeiből indulunk ki, nem jó válasz az, hogy " hát tulajdonkép nem kell".
De mégis, minek kellene alárendelni a GDP növekedését, ha nem a társadalmi fejlődésnek, az egyének minél boldogabbá válásának, a társadalom mint egész egészségesebb létezésének, és a fenntartható működésnek. Jelenleg nem ezt látom. A GDP növekedése mint valami toposz, bálvány áll a közgazdász szakmában. Talán túl nagy befolyása lett a közgazdászoknak a társadalom működésére. Talán nem a gazdasági növekedésért vagyunk itt, hanem a gazdasági növekedés egy lehetséges eszköz a végső cél, a társadalmi fejlődés elérésére. A válság kapcsán esetleg azt a kérdést is fel kellene tenni: a bankrendszer van értünk vagy mi a bankrendszerért?Az az érzésem, hogy a túl nagyra nőtt uraság a társadalom nyakába akar ülni. Kívánatos az, hogy a méretükkel járó soha nem látott befolyással rendelkező nagyvállalatok (jelenesetben bankóriások) nyereségeiket inkább megtartják maguknak, veszteségeiket viszont készséggel társadalmasítják.

Hol van itt az üzleti felelősség? Nem mondom azt, hogy a Lehman csődje utáni "csődölésre jelentkező" bankóriásokat hagyni kellett volna bezuhanni a szakadékba, de azt mondom, hogy az ilyen rendszerkockázat-növekedésnek elejét kellett volna és kellene venni. Hiszen minél nagyobb egy elem a szorosan összekapcsolódó globalizált pénzpiacokon, annál nagyobb a veszélye egy esetleges bedőlésnek, hiszen akkor - a dominó-elv alapján - az egész rendszert fenyegeti. Ezért most, hogy a válság, vagy inkább csak recesszió végével el kellene gondolkozni a nagy bankok szétaprózásán. Hiszen a kockázat még mindig áll.

A globalizáció áldásos hatásait nem firtatnám, minden közgazdaságtani könyvben szépen kifejtik a kereskedelem általános jólétnövelő tevékenységét. Ez igaz is, és meggyőződésem, hogy a szegénység fokozatos felszámolásához hozzájárul a jelenlegi fogyasztásorientált rendszer. Országhalmazok emelkedtek ki a szegénységből, Dél-Kelet-Ázsia például. Ha lassan is, de az afrikai szegénység csökkenni fog. A hiba ott volt, hogy az egészségügyi módszerek rohamos fejlődését nem követte ezen országok társadalmi, politikai, technológiai fejlődése. Hogy miért nem? Nem volt idő, egy-két generációról van szó. A színvonalas egyetemi képzés húzhatná ki őket, és komoly technológia és tőkeimport. Ennek azonban rengeteg korlátja van, a politikai instabilitástól az infrastruktúra hiányáig, tehát az ördögi kör itt is jelen van. Felteszem azonban, hogy a globalizáció, a folyamatos GDP növekedés, a működőtőke egyre intenzívebb áramlása fokozatosan megoldaná ezt a problémát. Nem vagyok globalizációellenes, ha csak az nem számít annak, hogy a diverzitást megőrzendő támogatni kell hagyományaink, saját kis és közepesvállalataink, kultúránk megőrzését, a tömegkultúra terjedésének sodrában. Mert szép.
De hogy komolyabb dolgokat említsek, a fejlődés nekem valami olyan világos irányt jelent, amihez el lehet jutni. Olyan célja nem lehet a fejlődésnek, ami kivitelezhetetlen. A jelen világrendnek és irányunknak két korlátja lehet, és mindkettő a fogyasztásorientáltságból következik. Az egyik a mindent elöntő szemét, a környezetszennyezés és éghajlatváltozás, a másik az energia hiánya. Ha szép sorjában Kína, India, és Afrika polgárai is felemelkednek a fejlett világhoz közel álló életszínvonalra - amit egyébként jogosan akarhatnak - akkor autókat vesznek majd, fogyasztanak majd, sokszorosát a mainak, ami megtermeléséhez rengeteg energia kell ugyebár. A két akadály kéz a kézben jár. Egy probléma van igazándiból: túl sok nyersanyagot lehet még elégetni. Ha mondjuk 10 éven belül kifogynánk a fosszilis energiahirdozókból, semmi gond nem lenne. De így: valószínűleg 2050ig fenntarthatatlan pályán mozog a gazdaság. Kína fogyaszása eléri az USA-ét, termelése meghaladja azt, Indiával egyetemben. Hozzá szénnel működő hőerőművekben megtermelt energiát használnak majd. A klímaváltozásnak már most komoly következményei vannak, sokat már most látunk India déli részein és máshol. Kérdéses, hogy a folyamat visszafordítható-e még, de ha nem állunk le, visszafordíthatatlan lesz (az üvegházhatás újabb melegedést indukál, hiába állunk le a CO2-kibocsájtással). De mért mondom hogy túl sok még az elégetnivaló?

HAtározott meggyőződésem, hogy a világ nem több mint egy évtized alatt át tudna állni egy szinte teljesen fenntartható fejlődésre. De ahhoz rendszereknek kell kialakulni. Mire gondolok? A 20. század elején Henry Ford-ot idiótának nézték. Az autó elveszett ötletnek tűnt. Drága volt, nem voltak benzinkutak, a kis gyártási mennyiség miatt. Amint kiépült a benzinkút és úthálózat, amint "nagyban " gyártották az autókat, és a skálahozadék így kihasználhatóvá vált, beindult az autóipar és máig szárnyal. Ugyanez volt a helyzet Thomas Edisonnal. Nem ő találta fel a világítást, sem az izzót. Egy rendszert dolgozott ki, amellyel minden háztartásba eljuthat az elektromosság. Így már a tőke is melléállt, kivitelezhető volt. A gond, hogy most nem helyi szintereken, hanem világszinten érné meg a megújuló energiaforrásokra átállni. Akkor komoly üzleti háttér is segítene, ha lenne koordinált cselekvési terv. Ehelyett mit látunk? Koppenhágában az országok vezetői egymás füle mellett beszélnek el.

Ki lesz a 21. század Henry Fordja vagy Thomas Edisonja? Jó lenne már ha körvonalazódna egy arc, mert kicsúszunk....És akkor mindenkinek rossz lesz, ez nem is kérdés.