Szabályozó vs "birtokló" állam

Egyre több helyen vetődik fel a "nagy gazdasági paradigmaváltás" kérdése. Egyesek szerint a válság bebizonyította a neoliberális iskola helytelenségét, azaz a privatizáció, dereguláció, és közkiadások csökkentésének szentháromságának leszereplését. Az olajválság óta mainstream friedman-i monetarizmus éppen annak szülöhazájában, az USA-ban bukott nagyot, míg a kommunista Kínát épphogy meglegyintette  a fejlett világot megtépázó pénzügyi vihar. A válság fő bűnöseként a bankszektort "szokás" megjelölni, annak felelőtlen hitelezési politikáját és az egész gazdaságot mélységében meghatározó kulcsszerepét.  Rövid eszmefuttatásomat olvashatjátok erről a nagyon, nagyon, nagyon összetett kérdésről, a teljesség bárminemű igénye nélkül. 

Mervyn King, a Bank of England (angol jegybank) elnöke nyilatkozta tegnap a Daily Telegraph újságírójának:

Good businesses “keep a clear vision of who their customers are, and are run by people who don’t think they should simply maximise profits next week. But in the past 25 years, banks have increasingly “taken bets with other people’s money. That is bad enough, but it gets much worse “if the rules of the game are that they get bailed out if it all goes wrong”.

(...)

“We’ve not yet solved the 'too big to fail’ or, as I prefer to call it, the 'too important to fail’ problem. The concept of being too important to fail should have no place in a market economy.”

Ahogy én látom:

A kérdést a közvélemény nagyon leegyszerűsíti, a bankok problémáját a kapitalizmus problémájává fújják fel, ami egyszerűen nem igaz. Hiszen  éppen hogy nem a szabadpiaci elvek szerint alakított politika azt üzenni bármelyik iparág felé (autóipar, bankszektor), hogy:

1 .  Hosszú távú kockázatok nincsenek,  hiszen a "too big to fail" elvek alapján egy megfelelően nagy bankot nem hagynak majd csődbe menni. Ez a bankmenedzsmentet bónuszok felvételére, és a lehető legnagyobb hozammal kecsegtető befektetésekre ösztönzi - ami a részvényesek carpe diem étvágyát csillapítja ( nagy kockázat, nagy hozam).

2. Nincs meg a megfelelő szabályozási háttér, így a bankok a rövid távú kockázatokat fogyasztóikra (hitelfelvevők) hárítják. Ezt láthattuk például az elmúlt években a nagy összegű devizahitel-kihelyezés folyamatában Magyarországon.  

Egyrészt tehát úgy gondolom, hogy az állam elmulasztja elvégezni valódi feladatát, a piac kereteinek meghatározását szabályozás által, másrészt azt teszi meg, amit viszont nem lenne szabad - hiszen mondhatni kezességet vállal a működéséért. Ebből a szempontból hasonló a helyzet egy BKV-hoz, MÁV-hoz, vagy az önkormányzatokhoz, amikor a végső kezes az állam, így fordulhat elő ez a felelőtlen működtetés 300 milliárdos adósságokkal, fedezetlen devizahitelekkel, stb. 


Mért nem hagyják csődbe menni őket? Egyrészt a dominó-effektus miatt (magukkal rántanának nagyon sok kisebb szereplőt), másrészt a társadalomban-gazdaságban betöltött nélkülözhetetlen szerepük miatt. (likviditásteremtés a pénz körforgásának biztosításával)

Tényleg túl nagyok, tényleg túl fontosak a bankok. Két dolog kellene: a szereplők szétaprózása, illetve sokkal szigorúbb (és be is tartható) szabályozás. Hogy ez a kapitalizmus vége lenne? Nem hinném. De meg fog változni, ez biztos. A politika fogyasztói, a választók tényleg azt hiszik, hogy a szabadpiac kudarcot vallott, ezért egyre kiterjedtebb állami védelemért áhítoznak. A szavazatmaximalizáló pártok ezt az igényt kell, hogy kielégítsék. Egy ilyen környezetben nincs élettere egy neoliberális "reformer" pártnak - szerintem ennek a tendenciának megfelelő folyamat volt az SZDSZ és az MDF elhalása. A privatizációval a közvagyon szétlopását, a deregulációval a kiszolgáltatottságuk növekedését, a kis állammal a jóléti kiadások teremtette biztonságérzetük szublimálását azonosítják sokan.

Tudatosan kanyarodtam el a banki témától, hiszen úgy gondolom, annak problémája kiterjeszthető más iparágakra. Sőt, mondhatjuk, hogy minden olyan gazdasági szereplőre, ami tudatában van saját nélkülözhetetlenségének. 


 A 90-es években az IMF az előbbi "szentháromság" politikáját hirdette, sőt: kényszerítette annak alkalmazását bizonyos államokra. Hiba volt - ezt már ők is elismerték (Joseph Stiglitz). Úgy látom, hogy meghatározhatunk olyan kucsfontosságú iparágakat, ahol az állami tulajdon legalább részleges jelenléte, illetve nagyon szigorú szabályozása esszenciális. 

Ezek olyan területek, amelyek megléte annyira fontos, hogy a társadalom már zsarolható megszüntetésükkel. Ami a társadalomnak igazán fontos, amögé oda áll a politika, oda áll az állam, ami végülis a társadalom költségén működik. Így zajlik le a költség-externalizálás folyamata, amely során először a gyér szabályozás miatt extraprofitokat realizálnak egyes szereplők, utána a költségeket "társadalmasítják".


Bár a szabályozás elviekben teljesen alkalmas lenne minden iparág társadalmilag kívánatos működésének meghatározására, valamiért ez a gyakorlatban nem tud megvalósulni. Ha nagyon megerősödik egy cég/iparág, tudatára ébredve saját fontosságának, fittyet fog hányni a szabályozásra - sőt: saját maga irat majd szabályokat megnövekedett lobbiereje által. (erre nem egy példát láthattunk, elsősorban fejlődő országokban, de sajnos nálunk is)

Szerintem be kell azonosítanunk azokat a javakat, amelyek privatizálása több kockázatot rejt magukban, mint lehetséges hatékonyságnövelő hasznaik. Ilyenek lehetnek: közoktatás, egészségügy, vízvagyon, utak, stb.

A végső kérdés pedig: csodát várni egy szigorúnak ítélt szabályozástól, vagy állami kézben hagyni/reprivatizálni, bevállalva az állami korrupciót, és a hatékonyságbeli esetleges csökkenést?


Fogalmam sincs, melyik a jobb. Ha nem Magyarországon élnénk, azt mondanám, hogy most egy neoliberális reform jót tenne az ország versenyképességének, de mivel itt élek, nem vagyok biztos benne, hogy jobban járnánk. Így a Fidesz már-már etatizmusba hajló politikáját sem tartom ördögtől valónak.