Tökéletes harmónia. Relaxált vagyok, a város illatos, az árnyai kellemesek, az emberek nem feszengő tüskék, akik reggeltől azt várják hogy mérgezett hegyüket belém döfjék, a villamos csenget és elenged, mindenre figyelek, de tulajdonképp nem is kell, mert minden olyan kiszámítható és bizonyos.
Érzem és szeretem a testem, a véget nem érő körforgást körülöttem, melynek én is részese vagyok, része a gépezetnek ami csak önmagáért és a mi élvezetünkért van, tervezett, tökéletes - nem esetleges -, és örök. Átjár a gondolat, hogy a létezés örök, élet pedig ennek az öröklétnek csak egy homokszemnyi és jelentéktelen eleme. Nem bánthat kudarc, rossz szándék, vagy halál.
Tökéletes káosz. Ideges vagyok, kávé nélkül elalszom és rémálmaim vannak, kávéval úgy érzem, mintha követne egy árny, ami egyre közeledik, és tudom hogy nem bújhatok ki a karmai közül. Az élet egyszeri, bántóan rövid, az emberi kapcsolatok ismétlik önmaguk nevetségesen együgyű jeleneteit, aminek se hossza se vége. A testem teher, függök mindentől, minden kiszámíthatatlan, egyet kivéve, ami felé rohanunk, és a kutyát sem érdekli majd, hogy hány házam vagy plazmatévém volt. A megsemmisülés tökéletes lesz, ha a nevemet néhány évig nem is felejtik el, pár ezer év múlva kihal az emeriség, pár millió év múlva a Föld nem lesz már a régi, néhány milliárd év, és a Nap először végső elkeseredésében hatalmasra fúvódik elnyelve életem egykori terét, majd kicsire megy össze, és végül eltűnik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése